Rézike és lányai: Tera, Kati

Rézi néni intézmény volt egész családunkban. Ő volt a nagymosások, vasalások fáradhatatlan őrangyala. Ráncos ujjú, lúgtól kimart kezeit most is látom. És hallom sváb-magyar keverék nyelven elmondott történeteit.

Panaszkodni nem hallottam, pedig kemény élete volt. Egyedül nevelte fel a lányait és évtizedeken át „nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen…” Jó időben az udvaron állt a két bak, rajta teknő. Rézi néni szappanozta, kefélte, dörzsölte a ruhát, rám is figyelve, mert néha Anya megengedte, hogy én is ott mossak babaruhát. Később felnőve sokszor meglátogattam Katit Tolnán. Pedig akkor már Szekszárdon laktunk, de mindig honvágyam volt a szülőfalum petúnia és verbénaillatú csöndje, akácfás utcái és kisgyermekkorom hű őrzője, Helm Kati után.

A család minden nehéz órájában (volt belőlük bőven) mindig megjelent valamelyik Helm. Segíteni, vigasztalni, együttérezni. Ha szegények voltunk, (ez is gyakran megesett) fizetség nélkül, csak úgy, emberségből.

Szeretném hinni, remélni, hogy odafönn is szeretik őket, hogy Rézike jóban van az angyalokkal is, és szép fehérre mossa az általunk rájuk képzelt dús redőjű köntösüket.

Teri pedig babusgatja az angyalok apraját, hisz idelenn is ezt tette, a Niederland-óvodában. Amely, tudomásom szerint az ország első vidéki kisdedóvója volt! Ezt a tényt emléktábla örökítette meg az épület falán. S ha az épület el is tűnt, de hová tűnt a tábla? Jó volna megkeresni, és méltó helyre tenni.

Béla Pálné (Wirth Éva)

(Az írást a szerző engedélyével közöljük.)

 

Képek az Albumokból
Események képekben
Archívum